A Portugál szülőktől Kanadában született dalszerző-énekesnőt egy tinédzser-tehetségkutatón fedezte fel Gearld Eaton funkzenész, aki rábeszélte, hogy készítsen demókat, s azok rögtön nagy izgalmat keltettek zeneipari körökben, ráadásul Nelly csinos fizikuma már a lemez elkészülte előtt meghódította a divatlapokat. De ne gondoljuk, hogy dalai kevesebbet nyomnának a latban a külsőségek nélkül! A Whoa, Nelly! egy óriási tehetség bemutatkozása: a legnagyobb zenei hatásai között a TLC és Beck nevét említő 21 éves énekesnő az R&B, a soul, a hiphop, a triphop, a folk (abból is a városi, alternatív verzió), a szamba, a bossa nova, a pszichedélia, a dub, a reggae, a dzsessz elemeiből és nagyzenekari motívumokból kotyvaszt elragadó popzenét, amit társproducerei, Eaton és Brian West (a Track and Field producerduó) segítségével, tradicionális és digitális eszközpark ügyes használatával csomagol valami egyedi, modern formába (az egyik Junót épp produceri munkájáért kapta!), de igazából még a zene eklektikusságáról is elvonja figyelmünket vagány, önbizalomtól kicsattanó szövegeket tolmácsoló, szuggesztív - ám közben játékos - éneke és invenciózus vokáljai (a lemez végén portugálul is hallhatjuk dalolni). Furtado kisasszony énekstílusát néha kedvünk támad modorosnak nevezni, de kit érdekelnek az ilyen kicsiségek, ha egy Björk, Alanis Morissette, Macy Gray, Erykah Badu vagy Fiona Apple kaliberű művésznővel gazdagodtunk?! Ba-da-bap-bap-bap-dzsing-dzsing!

A Folklore nem hoz rögtön hirtelen váltást: a neves kortárs vonósnégyessel, a Kronos Quartettel felvett nyitódal, a One-Trick Pony ugyanolyan büszke, dacos és fülbemászó, mint Nelly korábbi számai (a címével arra utal, hogy hősnőnk képes még meglepetést okozni azoknak, aki az első lemeze alapján beskatulyázták), az Explode című sodró popdal pedig a tinédzserkori züllésre emlékezik.Bençao - Joga - Ginga - Roda l Az első kislemezdal mégsem ezek egyike lett, hanem a kettő között helyet foglaló Powerless (Say What You Want), ami nem olyan nyilvánvalóan slágeres darab, de az énekesnő etnikai hovatartozását hangsúlyozza és a kulturális uniformizáció ellen foglal állást – emiatt lett komoly programadó számnak választva. A Folklore, ugyanúgy a kanadai Track & Field producerduóval készült és ugyanúgy eklektikus lemez, mint a Whoa, Nelly! volt (rockhangszerek, programozott alapok és szkreccsek tablával és egyéb egzotikus ütősökkel, vonósokkal, tangóharmonikával, harmóniummal, hawaii gitárokkal, mandolinnal és Bela Fleck bendzsójával keverednek), de a súlypont most a városi vonalról a tengerpartra csúszott, onnan hajóra szállt és mindenféle szigetek érintésével Brazília felé sodródott. A hallgató néha mintha kikötőben, piacon, vagy egy kisállat-kereskedésben érezné magát, de a csivitelő Nellynek ez a napfényes hangulat, a keserédes vágyakozás és a komolyabb, felnőttebb dalok is jól állnak, a brazil Caetano Velosóval duettben énekelt Island Of Wonder fájdalmasan gyönyörű, az egy szál akusztikus gitárral kísért Saturdays pedig jótékony humort és spontaneitást hoz ebbe a gazdag szövetű lemezanyagba.
 

Nelly Furtadóról eddig annyit kellett tudni, hogy portugál származású kanadai énekesnő, akinek a folkos dalocskái R&B-s körítést kaptak, és az első lemezével nagyot kaszált, a másodikkal meg nagyot bukott. Zenéje olyan volt, mint ő maga: leginkább semmilyen, archetípusa annak a popsztárnak, akit a kutya se ismerne meg élőben, még akkor sem, ha mondjuk egy hosszú limuzinból szállna ki a Kempinski előtt a Belvárosban.
Szóval ez a Nelly Furtado most úgy gondolta, hogy ideje váltani, és húzni egy merészet: egy személyben lesz Gwen Stefani és Missy Elliott, aki pedig ebben segédkezik neki, az az utóbbi jobbkeze, Timbaland. Elég rafinált stratégiát dolgoztak ki, hiszen Amerika és Európa is más-más mézesmadzagot kapott: a jenkik a Timbalanddal közös R&B duettet, a tagadhatatlanul húzós Promiscuoust kapták, nekünk pedig a Maneater jutott, ami végképp nagy sláger, pont az az elektrós, vagány, csajos pop, amivel minden valamirevaló énekesnő sikeres volt a már említett Stefanitól Pinken át Madonnáig. Nekem ez is tetszik, abszolút jó szám, kár, hogy igazából Nellynek van a legkevesebb köze hozzá. Mert hiába működik a sláger és jók az alapok, de valahogy érződik, hogy ez nem Nelly Furtado egyéniségéhez illik – képzeljük el, hogy egy ártalmatlan, visszafogottan csinos nő, mondjuk Marozsán Erika hirtelen átmegy harsány, vad szexragadozóba. Legalábbis nem lenne hiteles, mint ahogy ez sem az. Mert a lemezt hallva ismét kiütközik, hogy Nelly Furtado valójában nem Madonna, hanem Dido szeretne lenni, és érdektelen háttérzenét csinálna egész életében. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy utóbbi műfaj királyát, Chris Martint is meghívta a lemezére, aki már egyébként is szeretett volna együtt dolgozni Timbalanddal, ő meg egészen véletlenül hatalmas Coldplay-rajongó, mi sülhet ki ebből? Nos, a válasz egy menage-a-trois, amelyben a két férfiú rövid idő után inkább egymással kezdett foglalkozni, ügyet se vetve szegény Nellyre, aki aztán egy törülközőt maga elé kapva sírva rohant ki a hálószobából.
A lemezről az jön le, hogy Timbaland profi módon szállítja a dögös alapokat a tempós számokhoz, a balladák meg tényleg úgy hangzanak, ahogy egy hiphop-producer elképzelheti a középosztálybeli fehér fiatalok zenéjét néhány Coldplay lemez birtokában. Persze Nelly önmagában gyengécske dalaiból még Brian Eno sem hozhatna ki sokkal többet, úgyhogy nézzük meg, más stílusokban mire megy. Van például egy spanyol nyelvű partyszám, a No Hay Igual, ami nagy siker lehet a latin diszkókban, meg van egy szintén spanyol és elképesztően nyálas duett Juanesszel, ez a lemez mélypontja.
Viszont van egy zárószám is (All Good Things Come To An End), aminek Chris Martin az egyik társszerzője, és ez a két sláger után talán a legjobb szám a lemezen. Jogosan merül fel a kérdés, hogy jesszus, akkor milyen lehet a többi? A válasz pedig az, hogy egy-két kivételtől eltekintve olyan. Vagyis nem jó, na. Ettől még ezt a lemezt egy csomó ember megveszi, és még talán meg se fogja bánni.